Néha elmerengek, hogyha most ebben a szent pillanatban úgy döntenék, hogy egy regényt írok magamról, az életemről, milyen kezdést választanék. sokszor, sokféleképpen kezdtem már. Legtöbbször a születéseim körülményeivel kezdem, aztán elmerengek a gyerekkori történeteken. Ma azonban egy másik megközelítést választottam. Gondoltam, megosztom veletek. :)
Mindannyian sérültek vagyunk. Ki kicsit, ki jobban. Gyakran majdnem egész életünkön át cipelünk magunkkal olyan sebeket, amiket mások, vagy mi magunk okoztunk és az esetek jelentős részében még csak nem is direkt. Lehet egy félresikerült kifejezésmód, vagy valaminek a rossz értelmezése, esetleg szimplán egy ügyetlenül kivitelezett segítői szándék, sőt egy elborult pillanat, amikor nem úgy szólalunk meg, ahogy kellene és valami olyasmiért verjük le valakin a port, aki épp nem is tehet róla, csupán véletlenül rosszkor volt rossz helyen, mi pedig levezettük rajta a frusztráltságunkat. Na és persze vannak a rossz bekötések, amikor a legjobb szándékkal, a tőlünk telhető legnagyobb meggyőződéssel egyszerűen rossz mintát adunk át.
Igen, mindannyian hordozunk és okozunk sebeket egymásnak. Tudva, vagy tudatlanul... Tökéletlenek vagyunk. Tökéletlenségünkben tökéletesek. Csak nyitnunk kellene egymás felé, hogy meglássuk egymásban az értéket. Hiszen nem érdekes, hogy hányan vagyunk ezen a Földön és mind másfélék vagyunk? Befolyásolnak minket a gének, amiket hordozunk, a kultúra, ami körbevesz, a társadalmi elvárások és mi, emberek is befolyásoljuk egymást.
Talán ezért érdekel ennyire a pszichológia; ezt a sokrétű dolgot, a tetteink mögött húzódó indokokat, az örök körforgást, egymásra hatást, a belátható és beláthatatlan következményeket akarom látni, érteni és ezáltal sokkal jobban elfogadni a világot.
Emlékszem, gyerekként egyszer megkérdeztem édesanyámat, hogy miért halnak meg a jó emberek. Azt felelte, hogy minden ember jó valakinek. Valakit mindenki szeret és ha ez így van, képzeljem el, hogy senki nem hal meg, mert mindenki azt akarja, hogy ezek az emberek az életük részei maradjanak. Hát nem népesedne túl így igen gyorsan a Föld? Gyermeki fantáziám meg is jelenítette, hogy már az óceánokon is emberek állnak, mert arrébb lépni sem lenne helyünk. Azt hiszem, ekkor fogadtam el, hogy a halál végülis az Élet része. Azóta rájöttem arra, hogy talán jobb is, ha nem élünk örökké. Szerintem borzasztóan unalmas lenne egy idő után. Az Élet bizonyára nem lenne ilyen értékes dolog számunkra, ha nem fenyegetne a veszély, hogy elveszítsük.
Hát... ez csak úgy eszembe jutott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése