Nem titok, hogy őszi gyerek vagyok. Kedvencem a vénasszonyok nyara, de amióta minden héten sétálni járok a családommal, megszerettem az összes évszakot, minden időjárást. Az eső, a szél, a hideg, a hó, a napsütés, a kánikula... akármi történjék is a természet gyönyörűsége és ereje egyszerűen letaglóz. Ma pedig amikor sétáltunk, eszembe jutott egy régi vers, még gyerekkoromból. Emlékszem akkor meg kellett tanulni, mert kötelező volt. Ahogy lépkedtem, ritmusosan mondani kezdtem magamban a sorokat, mint akkor régen, gyerekként, amikor még érzelmek, hátsó gondolatok nélkül szavaltam, mert kellett. De amikor rájöttem, hogy ez így nem jó, mert ezeket a sorokat nem csak úgy levésték, hanem őszinte hittel festettek le egy olyan tájat, egy olyan érzést, amit most teljesen átéltem, megpróbáltam átértelmezni a hangsúlyozást, lágyabbá, kedvesebbé szelídíteni belső hangomat és úgy átérezni ennek a versnek a lényegét.
Hogy ne maradjon homályban, melyik versről van szó, megosztom veletek. Azt hiszem, rá fogtok ismerni. :)
Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpendítem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –
Kedvesem, te ülj le mellém,Ülj itt addig szótlanul,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonul.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése