A spanyol viasz

A hét jelmondata:

"A zavaros felszín igazi káoszt takar."

Megmondom őszintén, nem sok kedvem van itt nyavajogni. Azt hiszem, nem is fogom megtenni mindannak ellenére, hogy le kéne most ülnöm magammal, meg még egy pár emberrel beszélgetni. Igen ám...! Csakhogy... Amióta az eszemet tudom, szinte soha nem tudom rászánni magam, hogy akkor most megmondjam a frankót, vagy legalább megvédjem magam. Nehezen konfrontálódom, ez az igazság. Még amikor nagy levegőt is veszek, hogy na most... Most aztán kipakolok, tessék kapaszkodni annyira nem akarom az illetőt megbántani, hogy az egész magyarázkodásba fullad.

A végső megoldás általában az, hogy egy füzetbe lefirkálgatom sérelmeimet, órákon keresztül zokogok, aztán másnap felkelek és borzasztóan szégyenlem világvége hangulatomat, miközben attól rettegek, nehogy valaki megtudja és ezzel gúnyolódásra adjak okot, vagy az, akivel bajom van, megkérdezze, mi a baj. Soha nem tudom elmondani és ha mégis muszáj oltárira feszélyezve és túl drámázósnak érzem magam.

Nade vissza a fővonalra. A mai magányos drámázásomnak hála megfogalmazódott bennem a spanyol viasz; szörnyen védtelenek vagyunk szeretteinkkel szemben.

Köszönöm a figyelmet. :)