Régen, még kis tini koromban szentül hittem, hogy én azért születtem erre a világra, hogy az édesanyám támasza legyek, és megvédjem a családom összes tagját, sőt mindenkit, akit szeretek. Féltő gonddal óvtam szeretteimet bármitől, ami bánthatta őket. Ez a késztetés még most is bennem él. Persze nem bírtam a terhelést. Rémálmaim voltak, hogy valamelyik (vagy mindkét) szülőm meghalt, én voltam a szemtanú és megnémultam. Senkinek nem tudtam semmit mondani. A végén már üvölteni próbáltam, szaggatott belülről a bennem rekedt kétségbeesett kiáltás, és fájt, fizikailag fájt, de egy halk nyöszörgés sem hagyta el a számat. Ennek továbbfejlesztett változata volt, amikor arról álmodtam, hogy fáradt vagyok. Ólmos fáradtság lett úrrá rajtam a legalkalmatlanabb pillanatban. Szép lassan összerogytam egy út közepén és tudtam, hogy jönni fog egy autó, de nem tudtam arrébb menni. Szemeim minduntalan leragadtak, testem egyetlen porcikáját sem voltam képes megmozdítani. A nap a szemembe ragyogott bántóan, én pedig nem tudtam semmit sem tenni... Aztán szép lassan ezek a rémálmok elmaradtak, elvégre a testvéreim felnőttek, saját életük lett, aminek bonyolításával elég jól boldogulnak (még ha nem is tökéletesen). Lettek helyette újak, de mégis sokkal kevésbé borzalmasak. Csak egy nem változott soha. Mindig védtem valakit, valakiket. Vagy a családomat, vagy valamelyik számukra fontos tárgyat, vagy gyerekeket. Engem egymagamban ritkán üldöznek, szinte soha sem.
A régi félelmekből szép lassan kinőttem. A vicc az, hogy ezekről a félelmekről szinte soha nem beszéltem senkinek, csak szép csendben emésztettek. Mint például a rettegésem, hogy a szüleimet nehogy érje valami közúti baleset. Azért ezt a félelmemet hoztam fel, mert ugyan nagyjából elmúlt, mégis alkalomadtán vissza-visszaköszön egy-egy stresszesebb időszakomban. Mint most...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése